Gondolatkavalkád gyötör engemet,
Miközben életképek tárulnak fel,
Egyik emléknél sem tudok lehorgonyozni.
Egy óceánnyi emlék hullámzik,
Keresem a szigetemet ahol kiköthetnék,
De sehol egy biztos pont, ahol megpihenhetnék.
Az emlékek hullámai átcsapnak hajómba,
Az óceán is ide-oda dobál szüntelen,
De állom a vihart, mert hitem erős.
Makacs reménnyel tekintek a távolba,
Már csendesedik a víztömeg haragja.
Fénylő pont tűnik fel a messzeségben.
Talán a sors nekem szánta kis sziget?
Már nem hánykolódom a felszínen,
Csöndesen kikötök a hófehér parton.
Minden olyan álomszerű, szürreális.
A vágyakozás érzése tör rám,
Elszalasztott lehetőségek próbái,
A megoldandó feladatok átváltása.
A végtelenbe nyúló csillogó partvonal,
Színesedő foltjai, mint feltűnő emlékek,
Sorakoznak fel életem eddig vonalán.
Sejtem már, ez az Emlékeim szigete,
Az átélt események biztos pontjai.
Menetelek a parton újabb tünemények felé,
Amíg megpillantok egy Jóságos Lelket.
Megérzem a kölcsönös vonzást,
Megfogom kezét s tovább sétálok.
Innen a két együtt dobogó szív
Visz a reménység horizontja felé!